Farkas Lajos az idén már nem uborkázik. Nem bírják a hajolgatást, guggolást, sem ő, sem a felesége. A gyerekek pedig kirepültek. Egyik legmegbízhatóbb, legdolgosabb partnerünktől búcsúzunk szeretettel.
Lajost igen nagy tisztelet övezi a csengeri cigányok körében. A megbecsülést a munkájával vívta ki: megbízhatóan, szívósan dolgozik. Akik a környéken uborkáznak, mind tőle kérnek segítséget. Nem a szegregátumban lakik, de olyan utcában, ahol sok roma él. A feleségével négy gyereket neveltek fel, fiai az iskola büszkeségei voltak, csak a pénzen múlt, hogy nem tudták őket jobban taníttatni. Makacs gazdálkodó, azt mondja, lehetünk mi okosak, de nem az ő kontójára. Mégis könnyű vele az együttműködés, mert becsületes, egyenes ember, tiszteli a másikat, és barátságos. A felesége nagyon megnyerő mosolyú, dolgos asszony, szépen élnek együtt. Az alábbiakban Lajost idézzük:
„Nulláról indultunk a feleségemmel. 89-ben jöttünk össze, akkor, amikor a munkanélküliség felütötte a fejét. Van köztünk közel tíz év. Mindketten munka nélkül maradtunk Pesten, és hazajöttünk. Anyám megvette a telket, a házat pedig a saját két kezemmel építettem. Csináltunk is mindent, napszámot, negyedes almát, bármit, ami jött. Enyém volt a negyede annak, ami termett, az volt a fizetés, ezért hívják negyedesnek.
A feleségem már akkor is a cipőgyárban dolgozott, most is ott dolgozik. Jöttek a gyerekek, az utolsó, a lány 2000-ben. A fiúk most 28, 26 és 25 évesek. A gimiben imádták őket. Zenét tanultak: gitárt, zongorát, ők voltak a Farkas-fiúk. Minket nem láttak az iskolában, egyikünket sem, mert nem volt miért bemennünk. Rendes fiúk voltak, csak a dicséretet hozták. Már negyedikben, hatodikban el akarták vinni őket, valamilyen bentlakásos, magasabb szintű iskolába. De nem tudtuk tovább engedni őket, nem volt pénz. Két fiam is a cipőgyárban dolgozik, egyikük műszakvezető egy gépsoron. Mindannyiuknak van érettségije. A lány szakácsnak tanul. Itt nincs munkája. Itt csak a cipőgyár van, három műszakban. A fiatalok nem bírják, nem szeretik, nincs is megfizetve ez a munka.
A Kiúthoz a foci révén kerültünk 5-6 éve, ott barátkoztak össze a fiúk Rolanddal (Volkan Roland terepmunkás – a szerk.) Rolandnak volt egy kis kocsmája, a kisebbik fiam ott volt pultos. És így szereztünk tudomást a Kiútról. Akkor már jó néhány éve uborkáztunk, mert 2001 óta csináljuk. Én úgy voltam vele, hogy adok ennek a srácnak egy esélyt. Nem csalódtam. Kicsit döcögősebben indultak a dolgok, aztán egyre rutinosabban ment az egész. Adtak szivattyút, két év alatt kellett csak kifizetni. Így tudtunk területet növelni. Volt, hogy rosszul sikerült az év, de mindig visszafizettük. Most ugyanannyi lett a nyereségem 600 méteren, mint tavaly 1200 méteren. Amikor helyre kellett állítani vihar után az uborkát, akkor rögtön jött a segítség, és azokért az anyagokért még pénzt sem kért a Kiútprogram. Ez nagyon nagy dolog volt.
A környéken sokan tőlem tanultak uborkázni. Ha valami van, hozzám szaladnak. Én meg mondom nekik, amit nekem tanácsolt Erzsó (A Kiútprogram szaktanácsadója – a szerk.), meg amit közel 20 év alatt begyakoroltam. Van olyan uborka, például a promissa, amit kétszer-háromszor be kell kocsolni, ehhez érteni kell. Ha eldobja azt, amit nem kéne, akkor nincs termés. Ha viszont nem dobja el azt, amit el kéne, az se jó.
Régen 520 métert csináltunk ketten, amikor a gyerekek kicsik voltak. Fél 11-kor még permeteztem, aztán ½ 12 körül aludtunk, hajnalban ½ 5-kor keltünk. A fiúk is besegítettek 9-10 éves koruktól. Az uborkában egy ember nem ember. Nem lehet egyedül csinálni.
Guggolni kell az uborkához – mert csak akkor lehet látni. Na, guggolni én nem tudok. 48 és 56 évesek vagyunk, mi már nem nagyon bírjuk. A fiúk pedig sokat dolgoznak, sokszor túlóráznak, amellett nem lehet uborkázni.”